Mit is tudunk az önbizalomhiányról? Annyit biztosan, hogy egy teljes mértékig romboló tulajdonságú érzelem, ami - ahogyan Csernus Imre is mondja - nem egyik napról a másikra alakul ki, hanem folyamat formájában. Vehetnénk előre a gyermekkort, amikor is a gyermeknek igen is szüksége van arra a fejsimogatásra, a dicséretekre, és az elismerésre, de önmagában sajnos ez nem elég. Ha a szülő a gyermeket nem készíti fel kellőképpen az ,,élet nagy dolgaira", akkor nagy valószínűséggel, a kudarcoktól, a negatív élményektől egyaránt, megfog hátrálni.
Nem tudom köztetek hányan vannak, akik kicsit is elgondolkodtak a genetikán, vagy pedig kicsit is elmélyültek a témában. A genetika a világban egy nagyon fontos tényező, és mindig is az volt, még akkor is amikor a létezéséről még nem is tudtak. Tulajdonképpen a genetika az, ami nagyrészt meghatároz minket, hogy milyen fajta genetikákat hordozunk magunkban, milyen szinten vagyunk befogadó képesek és, hogy mennyire vagyunk hajlamosak különböző dolgokra. Például, az 5-HTTLPR génnek egy rövid változata depresszióra hajlamosít. A kérdés az, hogy az egyén, ez esetben te, mennyire vagy hajlamos arra, hogy ez a gén bevésődjön, manifesztálódjon, kinyíljon. Legtöbb esetben ezek a gének olyankor vésődnek be, amikor olyan szituációba kerülünk.
Vegyünk példának egy kisgyereket. Tudjuk azt, hogy általában a kettő éves kor az, amikorra a gyereket már meg kell tanítani beszélni, ugyanis a beszédet befogadó génje, addig van nyitva. Kettő éves kor után az a gén már becsukódik, és mondhatni használhatatlanná válik, így bizonyított tény, hogy az a gyermek aki csak kettő éves kora után tanul meg beszélni, egész életében egy sokkal szegényebb szókinccsel fog rendelkezni mint az, aki már kettő éves kora előtt megtanult beszélni. Ugyanis a gének egy idő után becsukódnak, nem válnak többé befogadóvá, nem manifesztálódnak, és nem fogjuk tudni többé kinyitni őket. Minden génnek megvan a saját kulcsingere, aminek hatására kinyílik, vagy becsukódik, mintha egy zárban elfordítanánk a kulcsot.
Ugyanilyen helyzet jelenti az önbizalomhiányt, avagy féltékenységet. Egy önbizalomhiányos ember legnagyobb fegyvere a féltékenység, amivel tönkre is tudja tenni az emberi kapcsolatait, akár párkapcsolat, akár baráti kapcsolatok, mert mindig azt fogja nézni, hogy az amije a barátjának van, neki miért nincs. Az, ami a körülötte élő embereknek jutott, az neki miért nem jutott./Erre a kérdésre kerestem a választ előző bejegyzésemben, amit IDE kattintva elolvashatsz, ha még nem tetted/
Így tulajdonképpen a környezetében lévő embereket is lehúzza, rombolja, csak is azért, mert saját magát elnevezte akár szürke kisegérnek, akár lúzernek, ami tulajdonképpen vesztest jelent.
Amikor azt mondjuk, hogy ,,nem látom az alagút végét", vagy hogy ,,ennek sosem lesz vége", akár egy helyzettől függően, akár abban a pillanatban amikor tükörbe nézel, és nem azt látod amit szeretnél, akkor tulajdonképpen feladod, és meg sem próbálsz változtatni a jelenlegi helyzeteden/kinézeteden.
És tulajdonképpen, amiért a genetikát, és az önbizalomhiányt kapcsolatba hoztam, az nem más mint az, hogy mind a kettő ugyanúgy működik. Ahogy Csernus doki mondta, az önbizalomhiány nem alakul ki egyik napról a másikra, hanem egy folyamaton megy végig, aminek kellett lennie egy kezdőpontnak, ahonnan kiindult. Esetleg történt az életedben egy olyan dolog, ami kiváltotta nálad, azaz bevésődött, és kinyílt. Viszont abban az egyben nem egyezik a genetikával, hogy ez nem egy olyan dolog, amit ne lehetne visszafordítani, amiből ne lehetne kijutni, hanem tulajdonképpen ez egy állapot, amiben vagy, és amiből az a dolgod, hogy kijuss. Ehhez szeretnék pár tanácsot adni, hogy miként tudsz végleg letenni az önbizalomhiányságról, és milyen pozitív körülményeket fog okozni az életedben, ha végleg elhagyod a féltékenységet és az önbizalomhiányt.
Az első, és legfontosabb dolog, hogy vissza kell pörgetned az életed jelentős szakaszait, és meg kell látnod, hogy hol volt az a pont, ami kiváltotta ezt. Lehetett akár egy ex barát, egy szülő, egy helyzet, de még talán, mivel 2018-ról beszélünk, még a szociál média is közrejátszhatott.
Az első, és legfontosabb dolog, hogy vissza kell pörgetned az életed jelentős szakaszait, és meg kell látnod, hogy hol volt az a pont, ami kiváltotta ezt. Lehetett akár egy ex barát, egy szülő, egy helyzet, de még talán, mivel 2018-ról beszélünk, még a szociál média is közrejátszhatott.
Elmesélek egy miniatűr történetet az életemből, ahol is azt gondolom, hogy életem egyik legjobb döntését hoztam. Ez a történet nem szól másról, mint az Instagramról. Évek óta fent voltam az Instán, amikor is elkezdtem érezni azt, hogy önbizalomhiánnyal küzdök. Napi rutinomba tartozott nekem is, hogy reggel ahogy felkeltem, az volt az első, hogy megnéztem ki mit posztolt, és miután kifogytam az általam követett emberek posztjaiból, a keresésnél találtam magam, hogy új, és új dolgokat lássak. Ekkor természetesen velem is szembejöttek a tipikus instagirlök, a tökéletes alakjukkal, a tökéletes instafeedjükkel, és a tökéletes étkezésükkel, családjukkal. Ilyenkor csak tovább görgettem, de az idő múlásával rájöttem, hogy a szemem valamiféle képen lefényképezte ezeket a lányokat, és az instájukat, és valahol, a tudatalattimba ott motoszkált, hogy bárcsak én is olyan lehetnék mint ők. Akárhányszor a barátommal találkoztam, a szemem előtt láttam saját magamat, mint egy darab krumpli, magam mellett pedig azt a lány, akit éppen aznap reggel, vagy egy héttel ezelőtt láttam az instagramon, és azon gondolkodtam, hogy biztosan a barátom jobban örülne egy olyan lánynak és, hogy biztos nem vagyok számára elég jó. Ekkor kezdődött számomra a bevésődés, amiként az önbizalomhiány génem igen is kinyílt, és harca állt készen. Pár hónappal ezután úgy döntöttem, hogy letörlöm az instagramot, és soha többé nem fogok felregisztrálni, mert ha hiszed ha nem, a tudatod alatt igen is rombolja az önbizalmadat, még akkor is ha azt gondolod, hogy te nem foglalkozol vele. Mert emberek vagyunk, féltékenykedünk olykor másokra, és ez valamilyen szinten még normális is, csak tudni kell megtartani azt a szintet, ami még az egészséges közegbe tartozik. Azóta nem szenvedek ilyen dolgoktól, és nincsen önbizalomhiányom, megtanultam - részben -, elfogadni önmagamat, egy két dologtól eltekintve, úgy érzem egészséges önbizalommal rendelkezem.
Tehát, mi a tanulság ebből? Az, hogy felismertem a pontot, ami kiváltotta az önbizalomhiányt, és tettem ellene. Változtattam. Az elején nehéz volt, mert mégis csak elég sok követővel rendelkeztem, és ott volt a fél életem képekben, de nem érdekelt. Új életet akartam kezdeni nélküle, és úgy voltam vele, hogy addig amíg ez a dolog engem ennyire zavar a tudatom alatt, addig nem fogok tudni teljes, boldog életet élni saját magammal.
Végső soron, az első lépés a felismerés, majd a változtatás. Tisztában kell lenned mindazzal, ami számodra negatív érzelmeket hoz, és azokat a dolgokat el kell hagynod. Ha esetleg egy ex barátod miatt vagy önbizalomhiányos, vagy egy szülőd esetleg mindkettő szülőd miatt, akkor is változtatnod kell.
Mégpedig a gondolkodás módodon. Biztos vagyok benne, hogy nem vagy teljesen egyedül, vannak barátaid, és biztosan van olyan fiú, akinek tetszesz, aki udvarol(na) neked. Ezek már apró kavicsok a hosszú változáshoz vezető úton, amikből erőt és motivációt meríthetsz a későbbiekben. Oda kell állnod a tükör elé, végig nézned magadon, megtapasztalnod az ELŐNYÖS oldalaidat, és onnantól kezdve csak ezekre fókuszálni, és nem arra, hogy mi a nem előnyös oldalad.
Kicsit kiállnék a szülőkért, és szóvá tenném az ő helyzetükből adódó feltételes önbizalomhiányt is.
Tinédzser korban természetesen mindenki lázad, és mindenki mindennek a rossz oldalán nézi, ez a hormonokból adódik, ami egy bizonyos korig teljesen természetes, és normális. Ilyen korban elkezdünk új stílusokat kipróbálni, számunkra még ismeretlen utakat felfedezni, és sajnos - vagy nem sajnos -, de néha ez a szülőknek nem tetszik. Minden szülő szeretné, ha a kislánya lányosan öltözködne, a kisfia fiúsan, és nem pont ellentétesen. Sok olyan tinédzser lány van, aki kicsit fiúsabb, vagy pedig úgy öltözködik, úgy sminkel, hogy az a szülőnek nem tetszik. Ilyenkor jöhetnek az esetleges ,,kislányom öltözzél már fel normálisan" ,,kislányom már megint hogy nézel ki?" kifejezések, de meg kell értenetek, hogy ezek csakis építő jellegű kritikák szeretnének lenni. Gyermekként azt gondoljuk, hogy a szülők nem hibázhatnak, és nem is hibáznak, de bizony ők is emberek, és olykor ők is a közlendőjüket nem éppen megfelelően adják át, így lehetséges, hogy számotokra a lázadó korban úgy jön le, mintha a szülők maguk lennének a mumusok, akik elveszik az önbizalmatokat. Nekem elég sokáig tartott a tinédzser korom, a lázadó korom, és lázadtam én is a szüleim ellen, és ha anyukám szóvá tette az éppen akkor kiválasztott stílusomat, egyből úgy éreztem hogy összefog dőlni a világ, és neki nincs igaza, ő ne szabja meg hogyan öltözködhetek. De így felnőttkorra, már elértem azt, hogy belátom, igazuk volt. Ma már ha édesanyám vesz magának egy felsőt, amit én magamnak biztos hogy nem vennék meg, akkor az tuti, hogy egy hét után az én szekrényemben fog kikötni, mert belátom hogy anyukámnak igen is jó ízlése van, és hallgatnom kellene rá abból a szempontból is, hogy mi áll nekem jól.
Ezzel csak azt akartam mondani, hogyha nem egy olyan családi közegben élsz, ahol sajnos botrányos a körülmény, és a szüleid ne adj' Isten a rosszadat akarnák, akkor gondolkozz el azon amit a szüleid mondanak, mert lehet hogy rájössz, hogy tényleg csak jóból mondja és, hogy igaza van.
Mindent összevetve, ha olyan dolog miatt van önbizalomhiányod amin nem változtathatsz (ilyen például számomra a magasságom, mivel eléggé alacsony termetű vagyok), akkor azt el kell fogadnod, meg kell tanulnod együtt élned vele, és koncentrálnod kell azokra az oldalaidra amik előnyösek, hiszen biztos vagyok benne hogy van olyan!
Ha viszont olyan dolog miatt van önbizalomhiányod amin változtathatsz, például az alakod, vagy a hajad, akkor ideje neki állni, és változtatni!
Van még egy önbizalomhiány, az pedig a belső önbizalomhiány, amikor tudod a rossz oldalaidat, és nehezen is tudok őket kezelni. Tudod azt, hogy egy társaságban nem látnak szívesen, mert esetleg rossz a humorod, vagy mert sokat iszol és ezt nem szeretik, vagy pedig mert olyan tulajdonságod van, ami őket lehúzza, vagy negatív pozícióba teszi, akkor azon is változtatnod kell. Legyen mindig előtted saját magadról egy olyan kép, akivel te is szívesen barátkoznál. Ha egy negatív, panaszkodós, esetleg öntelt ember vagy, akkor gondolkodj el azon, hogy te szívesen barátkoznál saját magaddal? A szüleid büszkék rád? Te büszke lennél arra a gyermekedre, aki tökéletesen olyan mint te? Ha ezekre a kérdésekre nemet válaszoltál, akkor bizony itt az ideje az óriási változáshoz. Viszont ne akarj mindent egyszerre! Ahogy előző posztomban megírtam, az ,,én-idő" nagyon fontos, amikor megéled a problémáidat, a saját tapasztalataidat, és megérted azokat. Miután megértetted, utána léphetsz a változás útjára. Ha gondolod, hogy ez segít, fogj egy papírt és egy tollat, írd le a rossz tulajdonságaidat amik már szinte téged is zavarnak saját magadban, és kicsi lépésekkel kezdj el változtatni. Amikor már úgy fogod érezni, hogy sikerült egy-egy dologban változnod, azokat húzd ki a listáról, és meglátod mennyivel jobb érzés lesz!
Fel a fejjel, a ceruzával, és állj neki a változásnak! Ehhez sok sikert kívánok neked, és remélem, hogy tudtam valamivel segíteni ebben a bejegyzésemben. Ha nem több, akkor információgyűjtésre talán alkalmas volt számodra.
Kommentben szívesen várom a cikkel kapcsolatos véleményeiteket, észrevételeiteket, és természetesen cikk ötleteket is!:)
Ölel titeket, Izabella
Szia! Nem tudom, mennyire van helye itt az én kommentemnek, mert végül is írtad a címben, hogy az önbizalomhiányról fogsz írni szakszerűtlenül, de mégsem tudtam csak úgy elmenni a bejegyzésed mellett, ne haragudj. Először is, én úgy érzem, te egyszerre két különböző dologról beszélsz. Egyszer a féltékenységről írsz, egyszer az önbizalomhiányról. Már a csernusos idézetben is full össze van keverve a két dolog, szóval gondolom Csernus Imre számára ez a kettő valahogy egyenlő. Számomra viszont nem, és bár nem vagyok pszichiáter, azért némi közöm van a pszichológiához, és fontosnak tartom, hogy a két dolgot külön kezeljük. A féltékenység egy érzelem, viszonylag konkrét dologra irányul, és nem valami stabil: hol érezzük, hol nem, de általában borzasztóan szituációfüggő. Valami mindig kiváltja, és gyakran egyáltalán nem irracionális vagy rossz dolog, mivel könnyedén lehet alapja. Persze a beteges féltékenykedés nem egészséges, de azért abban szerintem semmi rossz nincs, ha az emberben néha-néha feltámad a féltékenység. Természetes dolog. Ahogy az irigység is, amiről te írsz az instagram kapcsán. Az ember néha irigy, néha féltékeny, de ha egyiket sem viszi túlzásba, akkor ezekből nincs baj, és nem kell (szerintem) teljes mértékben kiírtani ezeket az érzelmeket az életünkből. Valószínűleg az nem is sikerülne.
VálaszTörlésA másik dolog, amit belekevertél a féltékenységbe, az az önbizalomhiány vagy az alacsony önértékelés. Igaz, az önbizalom és az önértékelés nem teljesen ugyanaz, de majdnem, és szerintem te inkább az utóbbiról írtál ebben a cikkben. Illetve annak hiányáról. Számomra kicsit érthetetlen ez a genetikás cucc, amit idevettél, meg kicsit ellentmondásos is. Azt mondod, hogy az önbizalomhiány nem egyik napról a másikra alakul ki (amivel tökre egyetértek), közben meg mégis, mert vissza lehet vezetni egy bizonyos pontra, ahol az egész elkezdődött, vagyis ez a géned kinyílt (?). Azt hiszem értem, hogy mire próbálsz itt utalni pl. a beszédtanulás példájával, de valószínűleg ez a folyamat sem olyan kizárólagos és szigorú, mint ahogy írod, például a babák beszédfejlődése alapból nem ér véget 2 éves korukra. Na és ahogy a beszédfejlődés is egy elég komplex valami, úgy az önértékelés is az, szóval nem hiszem, hogy egy génhez köthető. Sőt, azt sem hiszem, hogy az alacsony önértékelés kialakulásában jelentősen meghatározó lenne bármelyik génünk is. Biztos van olyan (akár több is), ami kapcsolatba hozható a jelenséggel, meg hajlamosít, meg stb, de ebben szerintem sokkal nagyobb szerepet tölt be a környezetünk, és az, hogy mi hogyan fogjuk azt fel. Az önértékelés egy mentális folyamat, kvázi gondolkodás önmagunkról, szóval ez sokkal stabilabb és folytonosabb, mint a féltékenység érzése. Lassabban alakul ki és folyamatosan formálódik, ahogy újabb és újabb tapasztalatokat szerzünk. Persze biztos ki lehet mutatni valamilyen szintű kapcsolatot az alacsony önértékelés és a féltékenység között, de szerintem ez nem ok-okozati kapcsolat. Szóval attól még, hogy valaki nem bízik eléggé a képességeiben vagy önmagában, nincs magáról pozitív énképe, még nem biztos, hogy állandóan féltékenykedik is. És aki féltékenykedik, az meg nem biztos, hogy mellette nem rendelkezik egy tök egészséges önértékeléssel.
Ne haragudj, ha túl okoskodónak vagy ellenségesnek tűnök, nem ez volt a célom a hozzászólással, csupán úgy éreztem, hogy egyszerre nagyon sok dologról írsz, és kicsit összekevered őket. (Plusz nem igazán kedvelem Csernust és az ő gondolatait/módszereit, szóval ha indulatosabban írtam, az ennek köszönhető.) Persze az is lehet, hogy én értettelek félre, ez esetben bocsi, és várom a válaszodat! :)