Mindenki életében eljön a megkomolyodás pontja. Van akinél hamarabb, van akinél később, de mindenféle képen eljön egyszer. Ilyenkor saját tapasztalatom szerint, egy olyan változás megy végbe a lelkünkben, de akár a testünkben is, amit először nem tudunk mivel magyarázni. Egy pár hete éreztem először azt életemben, hogy nekem meg kell változnom. Ki kell tűznöm valós célokat, és meg kell próbálnom az emberek felé is elfogadóbbnak lennem, szeretetteljesebbnek. Meg kell tanulnom kimondani azt hogy ,,igazad van" és azt hogy ,,bocsánat". Ezek a szavak talán sok mindenki számára nehéz szavak, amikkel nehezen birkózik meg, mivel nem szeretünk a másiknak igazat adni, és nem szeretünk bocsánatot kérni, sok ember szerint ,,megalázkodni", főleg nem egy hosszan tartó veszekedés után bevallani, hogy nem volt igazunk. Én is abba a kategóriába tartoztam, hogy veszekedés közben is, akár ha rájöttem hogy nem nekem van igazam, akkor is tovább folytattam, és csak mondtam mondtam a magamét, már már saját magamnak is hazudva. Rájöttem hogy ez nem egy jó szokás, sőt egyenesen elveszíthetünk a körülöttünk lévő emberekből nagyon sokat, ezzel a tulajdonsággal. A kedvenc idézetem lett a következő:
TEGNAP OKOS VOLTAM, ÉS MEGAKARTAM VÁLTOZTATNI A VILÁGOT. MA BÖLCS VAGYOK, ÍGY MEGVÁLTOZTATOM MAGAMAT.
Úgy tűnhet nektek mintha csak most tértem volna meg, vagy mintha egy szeretet szellem bújt volna belém, pedig nem. Egyszerűen csak változtatni szeretnék a stílusomon. Szeretnék felnőni, és valódi nő lenni, aki magabiztos, tudja a dolgát, és független, de közben mégis boldog párkapcsolatban él.
A beletörődést ezelőtt feladásnak tekintettem, és sosem szerettem feladni semmit.
(Kivéve ha annyira nem érdekelt a dolog) De ha arról volt szó, hogy az igazamat akkor is be kell bizonyítanom, addig hajtottam amíg aztán sikerült. De aztán rájöttem, hogy az, hogy beletörődünk dolgokba amiken nem tudunk változtatni, vagy mert nincsen lehetőségünk, vagy mert ilyenek vagyunk, az nem feladás. A feladás az, amikor megvan a lehetőséged valamin változtatni, vagy éppen valamit megkaparintani, de feladod, mert vagy túl nehéz, vagy te vagy gyenge. Az, hogy beletörődök hogy nem rendelkezek millió baráttal, az nem egy feladás, úgy gondolom. Nehéz ezt megfogalmazni, mert nem vagytok a helyemben. Ha a helyemben lennétek, megértenétek pontosan mire is akarok kilyukadni. A Török párkapcsolatok teljesen mások, mint például az Európai, vagy éppen Magyar párkapcsolatok. Ha elkötelezed magadat egy Török férfinak/fiúnak, akkor fel kell készülnöd arra, hogy komoly, véresen komoly kompromisszumokat kell kötnöd. De ha olyan világi lány vagy mint én, akkor az még jót is tesz, hidd el. Tény és való, és vállalom annak a következményét hogy mivel egy Török párkapcsolatom van, például nem mehetek ki nélküle az utcára. Amiből az következik, hogy nem is barátkozhatok, nem tudok csajos délutánt eltölteni, vagy beülni egy moziba bárkivel.(Ez a megírt bejegyzésem óta teljesen megváltozott) Sokatoknak ez furán hangozhat, de én már megszoktam, és nincs ellenvetésem, csak ritkán. Persze, nem úgy kell elképzelni hogy a torkomhoz szorítja a kést, hogy akkor sem mész el. Még tiltásnak sem mondanám, inkább csak egy intésnek, hogy ,,szerelmem, nem szeretném ha nélkülem elmennél". Ezek után a te döntésed, hogy elfogadod, élsz-e tovább e-szerint, vagy pedig tovább lépsz, mert világi lány vagy mint én, és nem akarsz egy kalitkában lenni.
Először is, minden ilyen ,,apróság", amit ti nagy dolognak láttok, hogy nem húzhatok fel bármilyen ruhát, bármilyen cipőt, nem mehetek bárhova bármikor, és nem csinálhatok bármit amit szeretnék, amikor szeretnék, ezek mind kis dolgok. Túlnyomó részben van az, hogy valaki tényleg aggódik értem, szeret, és megbecsül, és elfogad. Az elfogadás is már átmegy innentől kezdve egy teljesen más témába, más értelmet nyer. Mert azt a kérdést tehetitek fel önmagatoknak, hogy de hát, ha elvileg elfogad, akkor miért nem fogadja el azt,hogy például szeretsz bulizni? Korrekt kérdés. Nálunk már az elfogadásnak egy teljesen más része jelenik meg a párkapcsolatban. Valójában elfogadunk mindent, de semmit. Eléggé nehéz ezt is megmagyarázni, úgy, hogy nem tudtok a dologról sok mindent, és talán ez majd egy másik bejegyzés fő szempontja lesz.
A következő fontos dolog ezzel kapcsolatban, hogy miért ne bírná mindenki lelkileg? Teszitek fel a kérdést. Például ugyebár biztosan sokan tudjátok, hogy nagy álmom volt hogy színésznő lehessek. Amikor elkezdtem blogolni, és jöttek, jöttek a negatív vélemények rólam, és a blogomról egyaránt, akkor rájöttem hogy az, hogy én netalántán színésznő vagyok, az egyenlő azzal, hogy az emberek talán 50%-a szeret, és a másik 50%-a gyűlöl, amiből az következik hogy folytonos megjegyzéseket fognak tenni az utálkozók akár rám, a karrieremre, a munkásságomra, és bármilyen apró dologra, ami az én lelkivilágomnak igenis sértő. Nem csak az enyémre, mindenkiére, de vannak azok az emberek (akikre egyébként fel is nézek) akik nem veszik fel a rossz megjegyzéseket, a kritikákból okulnak, és tovább tudják folytatni a karrierjüket. Nekem ez nem menne. Én nem tudnék elmenni a rossz megjegyzések mellett, és nem foglalkozni velük. Valószínűleg ez a gyengeségem, és ezt meg kell tanulnom kezelni, egyáltalán ha lehet ilyet. Az, hogy végig mehess azon a pályán, és eljuss a csúcsra, rengeteg erkölcsi dologgal jár, amibe azt hiszem a mai agyammal már semmiféle képen nem mennék bele. Úgyhogy, egyszerűen csak, nem nekem való. Tegye ezt az az ember, aki bírja a kritikát, a rossz megjegyzéseket, és mindezek mellett erős tud maradni, és nem adja fel az első pár rossz megjegyzésnél azt, amit csinál. Minden tisztelem neki.
Ti mit gondoltok ezekről a dolgokról? Volt már olyan dolog, amit kicsi korotok óta akartatok, de aztán felnőtt, vagy nagyobb korotokba rájöttetek hogy ez nem lenne nektek való?
Ölel titeket, Isabelle
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése